Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mesék

 

 

 

                              Arany László:

                              -------------

 

                             Magyar népmesék

 

 

 

                                                             TARTALOM

 

                               Pancimanci

                              A veres tehén

                    A kis kakas gyémánt félkrajcárja

                              A kis ködmön

                   

 

                               PANCIMANCI

 

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt

egy szegényasszony, annak volt egy igen rest leánya, aki soha semmit

se lendített a ház körül, hanem csak ült a padon a ház előtt, vagy pedig

a faluban sétifikált előre-hátra. Váltig ütötte verte az anyja, de nem

használt semmit. Egyszer éppen olyankor pufolta, mikor a királyfi többed

magával arra sétált. Megszólítja a királyfi:

 

- Ugyan, szegényasszony, miért üti kend azt a leányt olyan nagyon?

 

- Ó, felséges királyfi, hogyne ütném, mikor mindenfélét megfon

aranyfonálnak, amit elöl-utol talál a ház körül, most is, míg a városban

voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta aranyfonálnak, most már

az sincs, amire lehajtsuk a fejünket.

 

Nagy szeget ütött ez a király fejébe: "Ejnye, de derék leány, jó volna

ez nékem!"

 

Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte

a szegényasszony a lányát. Azt kérdi a királyfi:

 

- Miért üti-veri kend, szegényasszony, azt a leányt megint?

 

- Ó, felséges királyfi, hogyne ütném-verném, mikor még a sövényt is mind

felfonta aranyfonálnak

 

Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe. Harmadszor már

szántszándékkal vette arra az útját, hát megint csak ott kínozta a lányát

a szegényasszony.

 

Akkor már éppen nem állhatta meg a királyfi szó nélkül. - Kutya

teremtette! minek üti-veri kend azt a szegény leányt? - Hogyne ütném,

felséges királyfi, mikor még a ház tetejéből is mind aranyfonalat fon,

pedig az nekem nem kell.

 

- Azért bizon sose üsse-verje, hogy olyan jó fonó; elveszem; én, majd

lesz énnálam miből fonni aranyfonalat.

 

Nagyon megörült a szegényasszony, hogy megszabadulhat attól a rossz

leánytól; a királyfi is megörült, mert szép is volt a leány, de azt is

meggondolta, hogy ha még a sövényből is aranyfonalat csinál, hát őnála

a drága szép lenből milyet fonhat?

 

Nem is húzták-halasztották a dolgot, megesküdtek s olyan lakodalmat

csaptak, hogy Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé.

 

Egy héttel a lakodalom után mondja a királyfi a feleségének:

 

- No, édes feleségem, te talán meg is unod magad, hogy nem fonhatsz,

hanem ne félj, majd hozok én már lent. Holnap vásár lesz itt a szomszéd

városban, majd veszek ott vagy egy szekérrel.

 

Vett is a királyfi annyit, hogy nyolc ökör alig bírta haza.

 

- No, feleségem, most már fonhatsz.

 

A szegény királyné nem merte megmondani, hogy nem tud fonni; bezárkózott

egy szobába, ott sírt-rítt három nap, három éjjel.  Harmadik éjszaka,

amint ott sír-rí, éjféltájban megzörgeti valaki az ablakot.

 

- Nyisd ki, királyné, az ablakodat!

 

A királyné kinyitotta, beugrott rajta egy kis ember. Három arasz volt a

hossza, két rőf a bajusza, egy sing a szakálla.  Megszólította a királynét:

 

- Tudom, mi bajod, felséges királyné, de tudok ám én azon segíteni.

Én három nap alatt azt a sok lent mind megtudom fonni aranyfonálnak, addig

te találd ki a nevem, ha kitalálod, itthon maradhatsz, ha ki nem találod,

elviszlek magammal.

 

Gondolkozott a királyné, mitévő legyen? Utoljára is arra határozta,

hogy odaadja a lent. Mindegy, akár így, akár úgy hal meg.

 

A kis ember elvitte a sok lent. Most a királyné még szomorúbb lett,

mert sehogy se tudta a kis ember nevét kitalálni.

 

Másnap kiküldte a királyfi az ő vadászait az erdőre. Este, amint

hazajönnek, azt találja tőlük kérdezni:

 

- Mi újság, fiúk?

 

- Jaj, felséges királyfi - kezdi az egyik -, tudnék én valamit,

de tán el se hiszi felséged.

 

- Már mért ne hinném? Elhiszem biz' én, csak mondd el!

 

- Hát felséges király, amint az este ránk esteledett az idő, a többiek

tüzet raktak, elkezdtek danolni, én, hogy nagyon álmos voltain, otthagytam

őket, elindultam az erdőbe, hogy majd valami jó mohos helyet keresek

magamnak, ahova lefeküdjem.

 

Amint barangolok előre-hátra, egy pislogó tűz ötlik a szemembe.  Én is

mindjárt arra fordítottam a szekerem rúdját, hogy megnézzem, mi az ott?

Hát látom, hogy egy pici kis tüzet ugrál keresztül-kasul egy pici kis

ember, három arasz volt a hossza, két rőf a bajusza, egy sing a szakálla,

mindég azt kiabálta: "Én vagyok Pancimanci, az én nevem senki se tudja,

sütök-főzök, holnapután szép menyasszonyt hozok." Én azzal eljöttem onnan,

hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csodabogarat, de mire

visszamentünk, hűlt helyét találtuk.

 

Mindenki elcsodálkozott ezen a furcsaságon, csak a királyné örült meg

neki, mert tudta, hogy az az ő embere. Este nagy vígan ült a szobájában,

még az ablakját is nyitva hagyta, egyszer csak ugrik be rajta egy kis

ember.

 

- No, királyné, kitelt a három nap; hazahoztam a sok drága aranyfonalat,

hát te kitaláltad-e az én nevemet?

 

- Hallgass, Pancimanci, hogyne találtam volna ki!

 

Leesett az álla szegény Pancimancinak. Szó nélkül hordta be a sok

aranyfonalat a kamarába.

 

Másnap reggel bevezeti a királyné az urát karonfogva a kamarába, mutatja

neki a sok aranyfonalat.

 

- Nézd csak, kedves uram, felséges király, de sok szép aranyfonalat

fontam.

 

A királynak majd elvette a szeme világát a nagy fényesség, úgy annyira,

hogy félre kellett neki fordulni. Összevissza csókolta a feleségét.

 

Harmadnap abban a városban volt vásár, ahol a királyfi lakott. Kiment a

királyfi, összevásárolt minden lent, ami csak a vásárban volt. A királyné

azalatt otthon sírt-rítt, nem tudta, mit csináljon megint a sok lennel.

 

Egyszer eszébe jutott, hogy lakik ott közelében három koldusasszony, akik

közül az egyiknek háta volt kipúposodva, a másodiknak az ajaka ért le

a melléig, a harmadiknak a nyelve verte a hasát. Ezeket magához hívatta

a királyné s megparancsolta nekik, hogyha majd a király otthon lesz,

menjenek oda koldulni, s ha kérdi a király: mitől lettek olyan nyomorékok?

mondják: a sok fonástól.

 

Úgy is lett. Hazament a király, megebédelt, délután kiment az udvarra

sétálni. Amint ott sétálgat, egyszer csikorog a kis ajtó, oda néz a

király, látja, hogy alig tud rajta bejönni egy szegényasszony, olyan púpos

a háta, odamegy a királyhoz, kéri, hogy: "Az Isten nevében ne sajnáljon

neki adni valamit." A király adott neki egy aranyat, de megkérdezte tőle:

 

- Ugyan szegényasszony, mi dolog az, hogy a kend háta úgy kipúposodott,

vagy ilyen volt mindég?

 

- Jaj, felséges király! Nem volt olyan szép leány, mint én, ebben

a városban se, de nagyon dolgos voltam, mindég fontam, éjjel-nappal,

s a sok üléstől így kipúposodott a hátam.

 

A király gondolkozóba esett, hogy hátha az ő felesége is így

megpúposodnék; de csak járkált tovább. Egy kis idő múlva megint csak

nyílott a kis ajtó, megint jött be rajta egy koldusasszony, akinek az

ajaka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat s ettől

is megkérdezte, mitől nőtt úgy meg az ajaka.

 

- Jaj, felséges király - felelt a koldusasszony -, nem volt olyan

szép leány, mint én, nagy darab földön. De sokat fontam, sokat rágtam

a kendert, utoljára így megnőtt az ajakam.

 

Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy

kevesebbet fonjon, neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák

elkezdtek ugatni, hát csak megnézte, hogy ki jön?

 

Nem más ment befelé, mint a harmadik koldusasszony, akinek nyelve a hasáig

lógott.

 

- Hát a kend nyelve mitől nőtt ilyen nagyra? - kérdi tőle a király.

 

- Jaj, felséges király, biz ez a sok fonástól. Sokat kell nyálazni

a fonalat, mikor fon az ember, attól nőtt így meg.

 

A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit látott-hallott;

milyen volt a három koldusasszony.

 

- De nem is engedem ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se!

 

A királyné tettette magát, mintha ő bánná legjobban a dolgot, elkezdett

sírni-ríni, de nem használt semmit. - A király a sok lent mind

megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából

 

Az napságtól fogva semmi gondja sem maradt a királynénak. Még ma is

boldogul élnek, ha meg nem haltak.

 

                                 - *** -

 

 

 

                              A VERES TEHÉN

 

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király meg egy királyné.

Volt nekik egy igen szép kis fiok, Ferkónak hítták. Ez annyira szerette az

anyját, hogy mindig utána ment, akárhová ment az anyja, úgy annyira, hogy

néha a királyné maga is megsokallta ezt a nagy szeretetet, rá-rákiáltott,

hogy: "Mit csikókodol utánam?" De ez sem használt semmit. Ferkó megfogta

az anyja ruháját s el nem eresztette volna, tán ha agyonütötték volna is.

Egyszer beteg lett a királyné, Ferkó mindig ott virrasztott az ágya

mellett, el nem lehetett onnan vinni se szép szóval, se fenyegetéssel,

mikor pedig meghalt az anyja, a házban is alig tudták megtartani, mindig

arra ment volna, amerre az anyját temették.

 

Volt abban a városban egy özvegyasszony, annak volt három leánya, ezek

mindig csalogatták Ferkót magokhoz, addig-addig csalogatták, hogy Ferkó

megszerette őket, addig kérte az apját, hogy vegye el az özvegyasszonyt,

hogy a király utoljára rálett s elvette. Hej, szegény Ferkó nem is

gondolta volna, hogy az ő jó állapotja olyan hirtelen rosszra fordul, mert

alighogy hazavitték a mostoháját, mindjárt másképp bánt vele, addig mindig

tömte belé a legjobb ételeket, aztán meg a korpakenyeret is darabonként

kéztől adta neki. A maga leányait tejbe-vajba fürösztötte, még a szélre

se eresztette ki soha, szegény Ferkót meg kicsapta a cselédek közé, mindig

ott lakott. A király az ország dolgával volt elfoglalva, nemigen gondolt

rá, hogy tartják a hát, mit adnak neki enni? hej pedig ha tudta volna,

hogy a felesége mindig azon mesterkedik, mi módon veszíthetné el Ferkót,

hogy az ország az ő lányaira maradjon - majd másképp vette volna ő is a

dolgot. Itt - lelkemadta - meg se gondolnák kelmetek, mi történt a

dologból?

 

Egy reggel bement a király udvarába egy szép veres tehén, ment egyenesen

az istállóba, mint aki tudja a járást, megállott a jászol előtt, csakhogy

magamagának a szarvára nem kötötte a kötelet! A mindenesnek csak elállt

szeme-szája, hogy miféle Isten csodája tehén az, mit keres az ott? szaladt

egyenesen a királyhoz s elmondta neki a dolgot. A király is megörült,

amint meghallotta, mert már a felesége három nap óta azért nyelvelt rá,

hogy kevés a fejős tehén, megparancsolta, hogy kössék a többi tehén közé,

ha nem akad gazdája, jó lesz az is fejős tehénnek. Bekötötték hát az

istállóba, pedig az a tehén nem volt más, mint a meghalt első királyné, a

Ferkó édesanyja, ki azért ment veres tehén képében a királyi udvarba, hogy

a fiát táplálja, mert látta, hogy milyen rosszul bánnak vele. Már

egynéhány napig ott volt, de még se segíthetett a fián, mert az felé se

ment, az istállónak; hanem tán egy hét múlva odament be egy délben a maga

ebédjét, a darab korpakenyeret, megenni. Az istállóban éppen senki se'

volt, a kis Ferkó, amint észrevette, hogy senki se látja, elkezdett sírni,

de oly keservesen, hogy az ellenség szíve is megesett volna rajta. A veres

tehén, amint meglátta, mindjárt magához szólította.

 

- Édes fiam - mondja neki -, én vagyok a te édesanyád. Azért jöttem ide

veres tehén képében, hogy téged tápláljalak mert láttam, hogy milyen

rosszul bánnak veled. Ezután hát sohase edd meg azt a rossz kenyeret,

hanem add oda a kutyának, magad meg, ha megéhezel, csak gyere ide, majd

jóltartalak én.

 

Erre a szóra megfogta a jobb szarvát, lecsavarta s olyan terített asztal

termett oda, hogy a királyi palotában sem volt párja soha. Ferkó istenesen

jóllakott, azután kiment, de az anyja erősen ráparancsolt, hogy el ne

mondja senkinek a dolgot, mert akkor akármi úton-módon, de elveszítik mind

a kettőjüket. Nem is szólt Ferkó senkinek, de az napságtól fogva olyan

pirospozsgás fiú vált belőle, hogy párját kellett keresni.

 

A királyné sehogy sem tudta elgondolni, mi dolog az, hogy Ferkó olyan

egészséges, pedig egyebet se' kap, mint korpakenyeret, az ő leányai mindig

pecsenyével, kaláccsal élnek, mégis csúnyább színben vannak.

 

A lányaitól is kérdezte, nem tudják-e ennek az okát, de azok se' tudták.

Amint ott tanakodtak rajta, megint megy be Ferkó, hogy adjanak neki

kenyeret, mert ehetnék; odaadnak neki egy darabot. Ferkó szalad vele

egyenesen az istállóba. Azt mondja a királyné a legkisebb lányának:

 

- Eredj, leányom, nézd meg, hová teszi az a kölyök azt a sok kenyeret.

 

Annak a leánynak, akinek azt mondta, csak egy szeme volt a homloka

közepén, mert - azt még el is feledtem mondani ez a három leány olyan

csodálatos teremtése volt az Istennek, hogy a legkisebbnek egy szeme volt,

a középsőnek kettő, a legnagyobbnak három.

 

Most hát az egyszemű ment meglesni Ferkót, elment az istállóig, megállott

az ajtajában, amint a veres tehén meglátta, rákiáltott: - Gyere ide, te

kutyának a leánya, hadd tartsalak jól! De elébb hunyd be a szemed; majd

ha kérdik odabent, hogy ki ád Ferkónak enni, meg ne mondd, mert halálnak

halálával halsz meg ! Úgyse tudnál semmi bizonyost mondani, mert be volt

hunyva a szemed, nem láttál semmit.

 

Jóllakott a leány, hogy alig bírt mozogni, aztán felment az anyjához.

Kérdezték tőle, hogy mit látott. De nem merte megmondani, csak azt mondta,

hogy maga eszi meg Ferkó a kenyeret, leüt a jászol mellé, úgy eszi, hogy

majd megfullad tőle.

 

Azt mondja a királyné a középső leányának, akinek két szeme volt:

 

- Eredj le Te, leányom, több szemed van, hátha többet látsz.

 

Lement a középső leány is, ez is megállott az istállóajtóban, ezt is

behitte a veres tehén:

 

- Gyere be, te kutyának a leánya, hadd tartsalak jól téged is. De előbb

behunyd a szemed, hogy semmit se láss! ha pedig odabent valamit mersz

mondani, halálnak halálával halsz meg! Úgyse tudsz semmi bizonyost, nem

látsz semmit.

 

Tele ette magát ez a leány is, hogy majd kipukkadt, azután felment, de

odafent ez se mert mást mondani, csak azt mondta, hogy maga Ferkó eszi meg

mind azt a kenyeret. Megszólal erre a legöregebb leány, akinek három szeme

volt:

 

- Édesanyám, majd lemegyek én, nekem három szemem van, jobban észreveszek

akármit.

 

Az anyja azt mondta rá, nem bánja, ha lemegy is. Lement hát a leány

s megállt az istállóajtóban. A veres tehén behívta ezt is:

 

- Gyere be, te kutyának a leánya, hogy tartsalak jól téged is, de először

hunyd be a szemed!

 

A leány behunyta a két szemét, de a harmadikat, amely a homlokán volt,

nyitva hagyta. Odaáll a veres tehén mellé, hát látja, hogy lecsavarja a

jobb szarvát, mire mindjárt olyan terített asztal kerekedik oda, hogy nem

volt párja széles a világon. Jóllakott a leány, mikor fel akart menni,

erre is ráparancsolt a veres tehén, hogy meg ne merjen odabent mondani

semmit, de hiába volt az erős parancs, mert a leány, hogy mindent látott,

alig várta, hogy felérjen a palotába; mindjárt elmondta az anyjának

töviről hegyire a dolgot.

 

- Jaj, édesanyám, nem csoda, hogy Ferkó olyan egészséges! olyan ételekkel,

italokkal él az, amiknek mi még a hírét se hallottuk, csak a jobb szarvát

csavarja le az a veres tehén - aki pedig nem is tehén, hanem a Ferkó

édesanyja, az első királyné - mindjárt olyan terített asztal terem a

jászol elébe, amilyet még sohasem látott édesanyám. Ferkó csak úgy turkál

a sok drága ételek közt; hanem már most azon gondolkozzunk, hogy veszítsük

el azt a veres tehenet, mert ha azt meg nem öletjük, a nyakunkra neveli

ezt a kölyköt.

 

Megijedt a királyné, amint ezt meghallotta. Gondolkozóba esett, hogy

miképpen kellene elveszíteni a veres tehenet? Azt tudta, hogy az urának

nagyon kedves állatja, nem egykönnyen lehet majd rávenni, hogy vágassa

le, addig gondolkozott, míg kitalálta azzal a furfangos estivel.

 

- No, leányom - mondta a legnagyobb leányának -, így gondoltam ki a

dolgot. Én most nehéz betegnek tettetem magam, majd ha az uram hazajön

a háborúból (mert éppen háborúban volt a király), mindenképp próbál

meggyógyíttatni; de én addig fel nem kelek az ágyból, míg a veres tehén

szívéből nem ehetem.

 

Mikor azt beszélte a királyné, a kis Ferkó éppen ott hallgatódzott

a kulcslyukon, leszaladt nagy ríva a veres tehénhez:

 

"Jaj, édesanyám, ezt meg ezt beszélik odafent." Feleli rá az anyja:

 

Sose sírj azon, édes fiam, jó az Isten, jót ád, majd gondodat viseli,

de nem is hagyom én magam levágni, hanem tudod, úgy tégy, hogy mikor ide

hívják a mészárost, hogy engem levágjon, kérd az apádat mennyre-földre,

hogy engedje meg, hogy te vágj le, ha nem akarja megengedni, én nem hagyom

magam megfogni, úgy aztán majd csak megengedi. Akkor te gyere mellém,

emeld fel a taglót, de ne üss rám, hanem hajítsd el messzire; magad meg

pattanj fel a hátamra, úgy elviszlek én, hogy sohasem látnak ezek a

kutyák."

 

Csakugyan úgy történt a dolog, amint előre kicsinálták. Hazajött a király

a háborúból s nagy betegen találta a feleségét. Megijedt szörnyen, hogy

már ez is meghal, mindjárt összehívta az ország minden doktorát,

borbélyát, minden kuruzsló öregasszonyt, minden hetedik gyereket, hahogy

tudnának rajta segíteni. Gyógyították volna is ezek a királynét mindenféle

orvossággal, de nem lett semmi láttatja.

 

Egy reggel behívatja a királyné az urát magához:

 

- Haj, kedves uram - mondja neki -, megálmodtam ám az éjszaka, hogy mitől

gyógyulnék meg, de meg sem merem mondani, mert tudom, úgysem engeded

megtenni, pedig ha abból nem ehetem, harmadnapra meghalok.

 

- Dehogy nem engedem meg, kedves feleségem! Ami csak hatalmamban áll,

mindent megteszek, csak te meggyógyulj. Mi lenne hát az, ami javulásodra

szolgálna?

 

- Nem más, mint a veres tehénnek a szíve, ha. abból csak egy falatot

ehetném, mindjárt meggyógyulnék.

 

- Ó, ha csak ez a baj, mindjárt levágatom azt a veres tehenet, délre el

is lesz készítve a szíve. Biz' ennek kár is volt olyan nagy feneket keríteni.

 

El is küldött a király mindjárt a mészárosokért. Odamentek a mészárosok,

kivezették a tehenet az udvarra. Amint kiértek, elszabadult a tehén,

sehogy sem tudták megfogni, szaladgált, öklelőzött, meg nem állott egy

szempillantásra sem. A kis Ferkó odament az apjához, elkezdte kérni, hogy

adassa oda neki a taglót , majd meglátják, neki megáll; a király eleinte

rá sem hederített, hogy mit beszél a fia, de hogy látta, hogy a

vágólegények sehogy sem bírnak a tehénnel, odaszól nekik:

 

- Ugyan adjátok oda azt a taglót ennek a gyermeknek, hadd lássuk, mire

megy vele?

 

A kezébe veszi Ferkó a taglót, közeledik a tehénhez, hát úgy megáll, mint

egy tőke, meg se mozdul. Elbámult mindenki, hogy mi lesz már ebből? Ferkó

egészen mellé ment a tehénnek, felemelte a taglót, már csak várták, hogy

hogyan üti le a tehenet; hát hirtelen elhajította a taglót, felpattant a

veres tehén hátára9 úgy elnyargalt rajta, hogy sohase látták többet. Hiába

nyargaltak utána lóhátas emberek, még csak nyomába se hághattak.

 

Ettől az órától fogva mindenben szerencsétlen lett a király. A regementjét

megverték, elpusztították, gulyája, ménese mind eldöglött, amije csak

volt, mindenének vége lett, az asszony is pusztította, a három eladó leány

is prédálta, egyszóval, mikor Ferkó elment a királyi háztól, az Isten

áldása is otthagyta, földönfutóvá lett a király is, a királyné is

leányaival együtt.

 

A veres tehén pedig ment, mendegélt hetedhét ország ellen a kis Ferkóval.

Mindaddig ment, míg a király országából ki nem ért, ott aztán megállott,

leszállította Ferkót a hátáról.

 

- No, fiam - mondta neki -, te maradj itt, én elmegyek egy kicsit legelni,

mert éhes vagyok, ha addig keres valaki, mondjad neki, hogy elmentem zöld

sásnak zöld sás idejében zöld sást enni, ha pedig valami bajod lenne,

nesze itt van ez a síp, azt fúdd meg, mindjárt itt termek.

 

Elment a veres tehén. De alighogy elment, mindjárt ott termett Ferkó

mellett egy nagy farkas :

 

- No, te kutya, hol van az a kutya anyád?

 

- Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

 

- No, ha hazajön, mondd meg neki, hogy holnap énvelem a rézhidra jöjjön

viaskodni.

 

Mihelyt elment a farkas, mindjárt megfútta Ferkó a sípot, ott termett

az anyja:

 

- No, fiam, mi bajod?

 

- Hát itt volt egy nagy farkas, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap

ővele a rézhídra menjen viaskodni.

 

- Hadd beszéljen, rá se hallgatok, hanem még egy kicsit elmegyek legelni,

mert még nem laktam jól.

 

Alig ment el, megint ott termett egy nagy medve :

 

- No, te kutya, hol van az a kutya anyád?

 

- Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

 

- No, ha hazajön, mondd meg neki, hogy holnap énvelem az ezüsthídra jöjjön

viaskodni.

 

Megint megfútta Ferkó a sípot; ott termett az anyja:

 

- No, fiam, mi bajod van megint?

 

- Hát itt volt egy nagy medve, kereste kendet, azt mondta, hogy holnap

ővele az ezüsthídra menjen kend viaskodni.

 

- No, fiam, csak ennél nagyobb bajt ne adjon az Isten soha, akkor még

jó lesz. Hanem még egy kicsit elmegyek, mert mégsem laktam jól.

 

Alighogy elment, ott termett egy nagy dühös oroszlán:

 

- No, te kutya, kutyának a fattya, hol vari az a csattangós anyád?

 

- Elment zöld sásnak zöld sás idejében zöld sást enni.

 

- No, ha hazajön, mondd meg neki, hogy itt voltam. De most, ha ezer lelke

van is, meg kell neki halnia, holnap énvelem az aranyhídra jöjjön

viaskodni.

 

Megfújja Ferkó a sípot; ott terem a veres tehén nagy sárosan, elfáradva:

 

- No, fiam, megint baj van?

 

- Baj bizony, édesanyám! Itt volt egy nagy dühös oroszlán, azt mondta,

hogy holnap ővele az aranyhídra menjen kend viaskodni.

 

- No, fiam, ha ez is ellenem van, akkor meg kell halnom, mert azzal a

dühös állattal nem bírok. De majd ha holnap kimegyünk az aranyhídhoz,

gyere ki te is, állj meg a híd mellett, mikor majd én látom, hogy

csakugyan felülkerekedik az oroszlán, elhajítom a jobb szarvam, te azt

kapd föl, szaladj el vele, de bele ne nézz, míg valami nagy várost nem

érsz, ott aztán belenézhetsz, majd meglátod, mi lesz belőle.

 

Másnap elbúcsúztak egymástól. Kimentek nagy szomorúan az aranyhídhoz, már

akkor ott várta őket az oroszlán, összecsaptak a veres tehénnel, sokáig

viaskodtak, utoljára is az oroszlán kerekedett felül, akkor a tehén

elhajította a jobb szarvát. Ferkó felkapta, szaladt vele, míg egy város

alá nem ért, ott belenézett, hát - hiszitek, nem hiszitek - olyan nagy

juhnyáj jött ki belőle, hogy nem látszott széle-hossza. No isten meggyűlt

a szegény Ferkónak a baja, nem tudta, hogy mit csináljon azzal a sok

juhval, maga nem tudott velök bánni, juhásza meg nem volt. Amint így

töprenkedik, odamegy hozzá egy nagy kutya s azt mondja neki:

 

- Látom, gazduramnak nincs juhásza. Fogadjon meg engem, majd megőrzöm én

a nyájat.

 

- Nem bánom - feleli Ferkó - hát mit kérnél?

 

- Ha megengedné gazduram, hogy hat juhát megegyem, akkor beszegődném.

 

- No, nem bánom, hanem aztán hűségesen szolgálj. Hozzáfogott a kutya az

evéshez, de mire a hatodikat ette volna, kipukkadt; megint juhász nélkül

maradt Ferkó. Különben is nagyon szomorú volt szegény, hogy így magában

maradt; senkije sincs a kerek ég alatt, ez még jobban elvette a kedvét.

Amint ott búslakodik, odamegy hozzá egy farkas:

 

- Ejnye, de szomorú gazduram - mondja neki.

 

- Bizony hé, nem is lesz nékem jó kedvem ebbe' az életbe' soha, látod most

sincs juhászom, akire ezt a nyájat bízhatnám. - Az bizony nagy baj! hanem

tudja mit, gazduram? gondoltam én egyet, azt mondja kend, hogy sohasem

lesz többet jó kedve; én hát beszegődöm juhásznak, meg is őrzöm a nyájat

hűségesen, ha megígéri kend, hogy mihelyt legelőször jó kedve lesz, nekem

adja a fejét.

 

- Itt a kezem - felelte rá Ferkó, mert maga is azt gondolta, hogy neki már

nem is lehet 'soha többet jó kedve.

 

Attól az órától a farkas őrizte a nyájat hűségesen, mert úgy gondolkozott,

hogy majd csak lesz egyszer a gazdájának jó kedve, akkor aztán megeszi,

a nyáj is őrá marad! Ferkó pedig eladott egy jó csomó juhot, s az árából

nagy palotát csináltatott. Élt a nagy uraságban.

 

Lakott abban a városban egy igen gazdag király, nem volt neki több

gyermeke, csak egyetlen gyönyörűséges szép leánya. Ez a király egyszer

nagy bált adott, Ferkót is meghívta bele. El is ment Ferkó; csináltatott

magának egy öltöző aranypaszomántos ruhát, azt magára vette, úgy ment el.

Mikor belépett az ajtón, mindenki rábámult, a sok hercegkisasszony mind

azt suttogta egymásnak, hogy még ilyen szép legényt nem látott; de Ferkó

rájok sem nézett, hanem ment egyenesen a királykisasszonyhoz, táncba

hívta, tánc után meg beszédbe eredt vele. Elmondta neki egész ,élete

történetét, hogy ő is királyfi, meg mindent, ami csak vele történt, s úgy

annyira beleszerettek egymásba, még akkor este, hogy felfogadták, hogy

soha többet el nem hagyják egymást.

 

Másnap meg is kérte Ferkó a királytól a leányát, az beleegyezett,

megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak. Hanem mikor a legjobban mulatnak,

betoppan a farkas, mondja, hogy ő a vőlegény fejéért jött, akkor jutott

Ferkónak eszébe a fogadása, nagyon megijedt ő is, a menyasszonya is.

Szaladtak nagy ijedten a királyi apjokhoz s elmondták neki a dolgot.

A király nagyot nevetett rajta.

 

- No, csak maradjatok itt, majd kifizetem én farkas uramat; azzal kiment;

volt neki kilenc nagy komondora, azoknak odaadott kilenc búzakenyeret,

mikor megették, ráuszította őket a farkasra; úgy széttépték, mint a

semmit.

 

Akkor megint nagy lakodalmat csaptak. Még most is élnek, ha meg nem

haltak.

 

 

                                 - *** -

 

 

 

 

 

                    A KIS KAKAS GYÉMANT FÉLKRAJCÁRJA

 

Volt a világon egy szegényasszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott

keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szeméten, egyszer talál egy

gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár, meglátja a kis kakasnál

a gpémánt félkrajcárt, azt mondja neki:

 

- Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.

 

- Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.

 

De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincses

kamarájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítése tetejére,

elkezdett kiabálni:

 

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

 

A török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor meg a kis

kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:

 

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

 

Megharagudott erre a török császár.

 

- Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon, vesd

bele a kútba.

 

A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a kútban:

 

- Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! - Arra

a begye mind felszítta a vizet a kútból. A kis kakas megint felszállott

a török császár ablakába:

 

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

 

Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:

 

- Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő

kemencébe.

 

A szolgáló megint megfogta a kis kakast, s az égő kemencébe vetette.

De a kis kakas megint csak elkezdi:

 

- Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Ereszd ki begyem a

vizet, hadd oltsa el a tüzet - Erre a begye mind kieresztette a vizet,

eloltotta a tüzet. Akkor megint csak felszállott az ablakba:

 

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

 

Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

 

- Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd bele a méhes kasba,

hadd csípjék agyon a darazsak.

 

A szolgáló belevetette a kis kakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a

kis kakas:

 

- Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst! Erre a begye

mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár

ablakába:

 

- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

 

Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

 

- Eredj te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bő

bugyogóm fenekébe.

 

Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:

 

- Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát ereszd ki begyem

a darázst, hadd csípje meg a farát.

 

A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török

császár farát. Felugrik erre a török császár:

 

- Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast; vigyétek hamar a kincses

kamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.

 

Bevitték a kis kakast a kincses kamarába, ott megint elkezdi a maga nótáját:

 

- Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt.

 

Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis kakas

hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig

is él, ha meg nem halt.

 

                                 - *** -

 

 

 

 

 

                              A KIS KÖDMÖN

 

 

Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú paraszt ember, annak volt

egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény

másodmagával háztűznézni. Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal.

Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte

vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt

mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő

a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most

itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia,

annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni

a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a

káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen

a leány úgy annyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt.

 

Már odafönt nem győztek várni; leküldte hát az ember a feleségét is:

 

- Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig

abban a pincében? tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.

 

Lement az asszony, látta, hogy ott sír a leánya az ászokon.

 

- Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz?

 

- Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli

állapotomat. - Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony,

amint ezt meghallotta, leült a leánya mellé s ő is rákezdte a sírást.

 

Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.

 

- Ejnye szedte-vedte, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek,

megnézem, hova vesztek?

 

Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett,

az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt?

 

- Hát ti mit sírtok-rítok? mi bajotok esett ilyen hirtelen?

 

- Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk - felelt rá az asszony -,

mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe.

 

Itt elbeszéltek neki mindent s úgy annyira elkeserítették, hogy

az is közibük ült, segített nekik a sírásban.

 

A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe.

Sose tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sírhatnak olyan

keservesen. Kérdezi aztán tőlük, azok elbeszélték neki. A kérő csak

kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett.

 

- No - azt mondja -, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most

elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek

hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát,

ha az Isten is úgy akarja.

 

Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik

tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert,

aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb

megy hozzá, megszólítja:

 

- Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval?

 

- Én bizony nagy munkában vagyok. Már félesztendő óta mindig hányom ezt a

diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak

az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná.

 

- No hát majd felszállítom én - mondja a kérő. Azzal elővett egy vékát;

félóra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot,

tovább ment vele.

 

- No - gondolta magában -, akadtam már egy bolondra.

 

Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy

mit csinál? De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal

hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak

egy kis lyukforma ajtója; odamegy hozzá, megszólítja:

 

- Jó napot adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend?

 

- Fogadj Isten, atyafi; hát biz' én, a tavasszal lesz egy esztendeje,

hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle Isten csudája, hogy olyan

sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál

neki; én meg mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a

világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék

is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni.

 

- No majd világossá teszem én - mond a rá a legény. Elővett egy fejszét,

vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos

lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is

otthagyta.

 

- No - gondolta magában -, akadtam már második bolondra is.

 

Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kis csirkéit erővel dugdosta

volna egy kotló alá. Megszólítja a legény:

 

- Hát kend, nénémasszony, mit csinál?

 

- Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól

félek, hogyha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja,

de sehogyse tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől

kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna

adni, hogy mitévő legyek velök?

 

- Én megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a

kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi

őket.

 

Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek

a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult.

 

No, hála Istennek - gondolta magában -, megtaláltam mind a három bolondot.

 

Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat

is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak annyit; hogy

lett nekik egy kisfiok, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő

nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.